15 1Akkor éneklé Mózes és az Izráel fiai ezt az éneket az Úrnak, és szólának mondván: Éneklek az Úrnak, mert fenséges ő, lovat lovasával tengerbe vetett. 2Erősségem az Úr és énekem, szabadítómmá lőn nekem; ez az én Istenem, őt dicsérem, atyámnak Istene, őt magasztalom. (Zsolt 118,14; Ésa 12,2) 3Vitéz harczos az Úr; az ő neve Jehova. 4A Faraónak szekereit és seregét tengerbe vetette, s válogatott harczosai belefúltak a veres tengerbe. 5Elborították őket a hullámok, kő módjára merültek a mélységbe. 6Jobbod, Uram, erő által dicsőül, jobbod, Uram, ellenséget összetör. 7Fenséged nagyságával zúzod össze támadóid, kibocsátod haragod s megemészti az őket mint tarlót. 8Orrod lehelletétől feltorlódtak a vizek. És a futó habok fal módjára megálltak; a mélységes vizek megmerevültek a tenger szívében. (2Móz 14,21.22) 9Az ellenség monda: Űzöm, utólérem őket, zsákmányt osztok, bosszúm töltöm rajtok. Kardomat kirántom, s kiirtja őket karom. 10Leheltél lehelleteddel s tenger borítá be őket: elmerültek, mint az ólom a nagy vizekben. 11Kicsoda az istenek közt olyan, mint te Uram? Kicsoda olyan, mint te, szentséggel dicső, félelemmel dícsérendő és csudatévő? 12Kinyújtottad jobbkezedet, és elnyelé őket a föld. 13Kegyelmeddel vezérled te megváltott népedet, hatalmaddal viszed be te szent lakóhelyedre. 14Meghallják ezt a népek és megrendülnek; Filisztea lakóit reszketés fogja el. 15Akkor megháborodának Edom fejedelmei, Moáb hatalmasait rettegés szállja meg, elcsügged a Kanaán egész lakossága. 16Félelem és aggodalom lepi meg őket; karod hatalmától elnémulnak mint a kő, míg átvonul néped, Uram! Míg átvonul a nép, a te szerzeményed. 17Beviszed s megtelepíted őket örökséged hegyén, melyet Uram, lakhelyűl magadnak készítél, szentségedbe Uram, melyet kezed építe. 18Az Úr uralkodik mind örökkön örökké. (Zsolt 146,10) 19Mert bémenének a Faraó lovai, szekereivel és lovasaival együtt a tengerbe, és az Úr visszafordítá reájok a tenger vizét; Izráel fiai pedig szárazon jártak a tenger közepén. 20Akkor Miriám prófétaasszony, Áronnak nénje dobot vőn kezébe, és kimenének utánna mind az asszonyok dobokkal és tánczolva. (4Móz 26,59) 21És felele nékik Miriám: Énekeljetek az Úrnak, mert fenséges ő, lovat lovasával tengerbe vetett.
5
1Énekelt pedig Debora és Bárák, az Abinoám fia azon a napon, mondván:
2Hogy a vezérek vezettek Izráelben,
Hogy a nép önként kele föl: áldjátok az Urat!
3Halljátok meg királyok, figyeljetek fejedelmek!
Én, én az Úrnak éneket mondok,
Dícséretet zengek az Úrnak, az Izráel Istenének.
4Uram, mikor Szeirből kijövél, Mikor lépdelél Edom mezejéről:
Megrendült a föld, csepegett az ég,
A föllegek is víztől áradának.
5A hegyek megrendültek az Úrnak orczája előtt,
Még ez a Sinai is, az Úrnak, az Izráel Istenének színe előtt.
6Sámgárnak, az Anath fiának napjaiban,
Jáhel idejében pihentek az utak,
És az útonjárók tekervényes ösvényekre tértek.
7Megszüntek a kerítetlen helyek Izráelben, megszüntek végképen,
Mígnem én Debora felkelék,
Felkelék Izráel anyjaként.
8Új isteneket ha választott a nép,
Mindjárt kigyúlt a harcz a kapuk előtt;
De paizs, és dárda avagy láttatott-é
A negyvenezereknél az Izráel között?
9Szívem azoké, kik parancsolnak Izráelben,
Kik a nép közül önként ajánlkoztak: áldjátok az Urat!
10Kik ültök fehér szamarakon,
Kik ültök a szőnyegeken
És a kik gyalog jártok: mind énekeljetek!
11Az íjászok szavával a vízmerítők között,
Ott beszéljék az Úrnak igazságát,
Az ő faluihoz való igazságit Izráelben.
Akkor újra a kapukhoz vonul az Úr népe!
12Kelj fel, kelj fel Debora!
Serkenj fel, serkenj fel, mondj éneket!
Kelj fel Bárák és fogva vigyed foglyaidat, Abinoám fia!
13Akkor lejött a hősök maradéka;
Az Úrnak népe lejött hozzám a hatalmasok ellen.
14Efraimból, kiknek gyökere Amálekben,
Utánad Benjámin, a te néped közé;
Mákirból jöttek le vezérek,
És Zebulonból, kik a vezéri pálczát tartják.
15És Issakhár fejedelmei Deborával,
És mint Issakhár, úgy Bárák
A völgybe rohan követőivel.
Csak a Rúben patakjainál
Vannak nagy elhatározások.
16Miért maradtál ülve a hodályban?
Hogy hallgasd nyájad bégetéseit?!
Rúben patakjainál nagyok voltak az elhatározások!
17Gileád a Jordánon túl pihen.
Hát Dán miért időzik hajóinál?
Áser a tenger partján ül és nyugszik öbleinél.
18De Zebulon, az halálra elszánt lelkű nép,
És Nafthali, a mezőség magaslatain!
19Királyok jöttek, harczoltanak;
Akkor harczoltak a Kanaán királyai
Taanaknál, Megiddó vizénél;
De egy darab ezüstöt sem vettenek.
20Az égből harczoltak,
A csillagok az ő helyökből vívtak Siserával!
21A Kison patakja seprette el őket;
Az ős patak, a Kison patakja!
Végy erőt én lelkem!
22Akkor csattogtak a lovak körmei
A futás miatt, lovagjaik futásai miatt.
23Átkozzátok Mérozt - mond az Úr követje, -
Átkozva-átkozzátok annak lakosait! Mert nem jöttek az Úrnak segítségére,
Az Úrnak segélyére vitézei közé.
24De áldott legyen az asszonyok felett Jáhel,
A Keneus Héber felesége,
A sátorban lakó nők felett legyen áldott!
25Az vizet kért, ő tejet adott,
Fejedelmi csészében nyújtott tejszínét.
26Balját a szegre,
Jobbját pedig a munkások pőrölyére nyújtotta,
És ütötte Siserát, szétzúzta fejét,
És összetörte, általfúrta halántékát,
27Lábainál leroskadt, elesett, feküdt,
Lábai között leroskadt, elesett;
A hol leroskadt, ott esett el megsemmisülve.
28Kinézett az ablakon, és jajgatott
Siserának anyja a rostélyzat mögül:
„Miért késik megjőni szekere?
Hol késlekednek kocsijának gördülései?”
29Fejedelemasszonyinak legokosabbjai válaszolnak néki;
Ő egyre csak azok szavait ismételgeti:
30„Vajjon nem zsákmányra találtak-é, s mostan osztozkodnak?
Egy-két leányt minden férfiúnak;
A festett kelmék zsákmányát Siserának;
Tarka szövetek zsákmányát, tarkán hímzett öltözeteket,
Egy színes kendőt, két tarka ruhát nyakamra, mint zsákmányt.”
31Így veszszenek el minden te ellenségid, Uram!
De a kik téged szeretnek, tündököljenek mint a kelő nap az ő erejében!
És megnyugovék a föld negyven esztendeig.